Öt éve táncolok a budapesti Rotana Cafeban csütörtök, péntek, szombat esténként és ha úgy alakul, szilveszter estéjén, meg néha, ha külön kérés érkezik. Egyesek állítják, hogy tulajdonképpen lassan oda is költözhetnék, igazuk van. Mindent egybe vetve nagyon szeretem, mind a légkört, mind a megbízóimat és természetesen a törzsvendégek is a szívemhez nőttek. Én minden alkalommal amikor átöltözök, bemelegítek és elindul a zene, orientális táncművésznek érzem magam, akkor is, ha nem mindig és mindenki lát annak.

A családom soha nem ellenezte. Féltettek ugyan, de ez sokkal inkább a fiatal koromnak volt köszönhető, mintsem bármiféle másnak. A közelebbi barátok büszkék voltak, egy időben minden héten meglátogattak. A „haveri kör” egyszer kétszer ugyan benézett, de leginkább csak a fiúk és barátnőjüket rendszeresen otthon hagyták. Érdekes. Az akkori osztálytársaim véleményét nem igen tudtam meg, de tény, hogy nekik nem is szívesen számoltam be a részletekről. Magam sem tudom miért, de tartottam tőle, hogy egyszer csak véletlenül arra jár egy tanárom. Azóta ez meg is történt, bár az illető cseppet sem véletlenül érkezett a kávézóba, kellemesen eltöltött estéjét pedig mi sem bizonyítja jobban, mint a jövő péntekre szóló asztalfoglalása. Tehát félelmem alaptalan volt…

MI, TÁNCOSOK, tudjuk, hogy mit miért csinálunk. Tisztában vagyunk a stílusokkal, ritmusokkal és a mozdulatok tökéletes technikai kivitelezése is a kisujjunkban van. Valljuk be őszintén, a vízipipáját éppen mélyen letüdőző Moustafa cseppet sem érdekelt abban, hogy baladit vagy saidit lát, illetve a tökélyre fejlesztett chaines forgásom sem lelkesíti. Nem számít a tánctudásom? Ez azt jelentené, amit olyan sokan gondolnak rólunk, de MI jól tudjuk, hogy  nem igaz. El kell dobnom az erkölcsi szabályaimat azért, hogy jó éttermi táncos legyek? Semmiképpen sem. Azt gondolom, hogy a nyitja a tudatosság. Ameddig én tisztában vagyok azzal, hogy mit képviselek és szem előtt tartom, hogy egy péntek estém alatt nem csak magamért vállalok felelősséget, hanem az egész hastáncos közösségért – ugyanis a laikusok számára ha egy valaki is „hazavihető”, akkor az általánosításhoz vezet és fejben végül összemosódik a hastánc egy egészen más műfajjal –  akkor táncolhatok felszabadultan, szívvel lélekkel, művészként. A belső érzelmeimet akarva, akaratlanul is kisugárzom, így a vendégek számára is nyilvánvaló: gyönyörű látvány és érinthetetlen.

Az éttermi tánc meglepetésekkel, izgalmakkal, váratlan szituációkkal teli műfaj. Éppen ezért adott olyan sok mindent. Megtanított rugalmasan kezelni a helyzeteket, egyszerre nagyon sokfelé figyelni és az improvizációs képességet is talán ez fejleszti a legjobban. A hangulat, az érzés pedig felbecsülhetetlen. A versenyeken szakértő zsűri figyeli az ember minden mozdulatát, a színpadon arcunkba világító reflektoroktól pedig csak a hatalmas tapsviharból gyanítjuk, hogy nem egymagunkban táncoltunk. Túlzás nélkül állíthatom, az étteremben rengeteg szeretet vesz körül, csupa pozitív visszajelzést kapok hétről hétre. Zárás képen pedig remélem, hogy a Rotana Cafe vendégeinek megválaszoltam néhány kérdését, amit soha nem mertek volna feltenni.

Horváth Sára